Két férfi, após és vő, egy nyugdíjas főorvos és egy orgonaművész, két különböző, mégis összekapcsolódó életpályát képviselő ember volt a vendége november 17-én a Varga Béla Városi Kulturális Központban megrendezett pódiumbeszélgetésnek. Kettőjük közös balatonboglári kötődésének pedig az is ékes bizonyítéka volt, hogy programra szép számmal jöttek össze azok, akik valamilyen módon kapcsolódtak a múlt és a jelen történéseihez.

Az após, Dr. Farkas Sándor nyugdíjas sebész egy nagy múltú orvos család leszármazottja, akit végül a háború és a politika szele sodort gyermekkorának egy időszakára Balatonboglárra, a nagyszülők által korábban vásárolt villába. Így ír erről bemutatkozásában:

 Dr.Ittzés Zsigmond, Somogy Vármegye Tisztifőorvosa a múlt század harmincas éveiben vásárolt maga és gyermekei számára építési telkeket Balatonbogláron a hajóállomás és a strand között. Boglár akkoriban nem számított felkapott üdülőhelynek, a főorvos úr rokonsága neheztelt is azért, hogy nem Bélatelepet választották, de a döntésben az előkelő szomszédságnál fontosabb szempont volt a tó közelsége, a selymes homok és a kitűnő ívóvíz.

Hamarosan felépült a villa is, amely a boldog békeidőkben a népes család önfeledt nyaralásainak színhelye lett. A háború alatt és után szomorúbb idők jöttek. Nem kis megpróbáltatásokat átélve itt lelt otthonra a főorvos úr özvegye és két ugyancsak megözvegyült lánya: Dr.Farkasné sz. Ittzés Sarolta és Balikóné sz. Ittzés Irma.

A két Ittzés lány jelentős szerepet játszott Boglár kulturális életében, talán nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy a várossá válásban is. A zeneakadémiát végzett Balikóné éveken át tanított az itteni általános iskolában, illetve magán-énekórákat adott több tehetséges boglári lakosnak. Nővére zongoratanítással foglalkozott, 1975-ig több száz boglári gyerek volt a tanítványa, közülük többen értek el jelentős sikereket a zenei pályán.

A két testvér tevékeny részt vállalt a kultúra egyéb területén is: Az ötvenes-hatvanas években több színvonalas zenei produkcióra – elsősorban operett előadásokra – került sor helyi műkedvelők közreműködésével. A próbák javarésze a Kazinczy utcai házban zajlott.” Édesanyám és nagynéném boglári működéséről szép megemlékezést olvashatunk a Harangozóné Ica nénivel készített interjúkötetben.

Az Ittzés nagyszülők 24 unokájának egyikeként egészen kicsiny gyermekként kerültem kapcsolatba Boglárral. Édesapám 1952-ben bekövetkezett halála után a szülőfalumban lévő szolgálati lakást el kellett hagynunk, és mivel Pápán lévő családi házunkat államosították, Bogláron leltünk menedékre. Az általános iskola nyolcadik osztályát itt fejeztem be.

A Bogláron töltött évek egyébként nagyon nehéz időszakát jelentik életemnek. Valójában nagy szegénységben éltünk, jóllehet a gondomat viselő özvegyasszonyok mindent megtettek azért, hogy ezt mi gyerekek – rajtam kívül még nagynéném kislánya – Balikó Katinka – ebből lehetőleg keveset érezzünk. Édesanyámnak nem volt tanult foglalkozása. Miután Boglárra költöztünk alkalmi takarítást és mosást vállalt. A boglárfelsői vasúti megálló közelében lévő „FŐZÉRT”-gyermeküdülő szennyesét kerékpáron, vagy tragacson toltam a Kazinczy utcába, majd a kézzel hajtott, fával fűtött bádog mosógéppel kimostuk, szárítás után a későbbi vasalás megkönnyítésére mángoroltuk (vajon tudja-e még valaki, hogyan történik a mángorlás?), végül faszénnel hevített vasalóval vasaltuk, és ezt követően szállítottuk vissza a tiszta ágyneműt az üdülőbe.

A bértakarításból nekem is kijutott. Az iskola épülete nyaranta üdülőként működött. Ehhez a bútorokat – köztük az irdatlanul nehéz szekrényeket – el kellett hordani, majd a termeket kitakarítani, hogy azok hálótermekké alakíthatók legyenek. Ezt a munkát az iskolaszolgával, Horváth bácsival – a gyerekek nem tudom milyen meggondolásból a „Pétisó” ragadványnévvel illették – ketten végeztük el. Nyugdíjba menetelemkor szembesültem azzal, hogy a munkavégzést annak rendje módja szerint adminisztrálták, így első munkahelyem Balatonboglár Község Tanácsa volt. Később még egyszer lettem boglári tanácsi dolgozó, ugyanis érettségi táján mentősként dolgoztam a Jankovich-telepi strandon.

Édesanyám szépen zongorázott, ezért megpróbálkozott az üdülőkben való muzsikálással. Ez a munka nem igen vált be, mivel ő ugyan otthon volt Bach és Beethoven zenéjében, de semmiféle gyakorlata nem volt a „Schneider Fáni” meg a „Száz forintnak ötven a fele” interpretálásában. Később jött az ötlet, hogy zenetanításra adja a fejét…

A másik vendég, Teleki Miklós pályafutása Budapestről indult és orgonaművészi diplomáját 1995-ben szerezte meg a Liszt Ferenc Zeneakadémián, Lehotka Gábor professzor növendékeként. Elmondása szerint pályája nem volt töretlen, hiszen a komoly zenéből megélni nem egyszerű, ezért többször is vívódott, hogy a zenei karrier helyett inkább valami jobban jövedelmező állás után nézzen. Végül apósa, akit ő csak tanár úrnak szólít, átlendítette ezen a holtponton. A beszélgetésben megosztotta, hogy mikor elvette a főorvos úr lányát, akkor nem gondolta, hogy egy igazi zeneértő családba házasodik be.

Dr. Farkas Sándor elmondta, hogy amíg édesanyja zongorázott, addig mindig volt zene a házban, és nem csak az oktatások miatt, hanem egy igazi kis házi zenekar is működött. Ebben hol édesanyja, vagy Ittzés Zsigmond, a nagybátyja zongorázott, Irma nagynénje és Imre testvérbátyja énekelt, de vendégként más rokonok, amatőr barátok is közreműködtek. Mivel a jó hangszer ritkaságnak számított, gyakorlásként a Bogláron üdülő hivatásos művészek is megfordultak náluk, többek között Vásáry Tamás zongoraművész és Zentai Anna operett-primadonna. A művésznő egyébként úgy akadt a családra, hogy a Kazinczy utcában sétálva meghallotta Imre előadásában a házból kihallatszó „Fülöp király áriáját” Verdi „Don Carlos” című operájából, és úgy döntött, kideríti a gyönyörű hang forrását, majd ismeretlenül beállított a házba.

Édesanyja a nagymama haláláig – 1975 – tartózkodott és tanított Bogláron. A város önkormányzata a település kulturális életében végzett munkájáért 2001-ben rangos kitüntetésben részesítette, azonban a kitüntetés átvételét követően – nem sokkal 99. születésnapja előtt – hamarosan elszólította a halál. A házi muzsikálás a Siófokra költözés után megszűnt, de miután Teleki Miklós a családba került, újra felelevenítették ezt a szép szokást. Ennek külön érdekessége az, hogy még mindig az a zongora áll a zenélés középpontjában, amin annyi boglári gyerek tanult meg játszani.

Teleki Miklóst egyébként a bogláriak arról ismerhetik leginkább, hogy ő az egyik szervezője a katolikus templomban nyaranta tartott orgonakoncerteknek. Ebbe úgy csöppent bele, hogy a balatonlellei Zeneváros Alapítvány szervezésében az ottani katolikus templomban lépett fel többször. Aztán hírét hallotta, hogy Balatonbogláron is épül egy jó nevű hangszerkészítő cég kivitelezésében egy modern orgona. Így felvette a kapcsolatot Lubics László kántorral, s ennek köszönhetően a hangszer avatására megszervezett 24 órás, nonstop koncerten lépett fel itt először, majd visszatérő vendég lett.  

Teleki Miklósnak eddig összesen 10 CD-je és egy főleg balatoni képekre épülő DVD-je jelent meg, ami kiemelkedő teljesítmény. Vannak kedvenc hangszerei, így előszeretettel játszik Siófokon a Makovecz-féle evangélikus templomban, de a boglári orgona is a szívéhez nőtt. Dr. Farkas Sándor pedig nyugdíjas idejét, ha teheti, túrázással tölti. Büszke rá, hogy a Mont Blanc-t Erőss Zsolt hegymászó vezetésével teljesítette.


2017. December 09 09:57:32./