Kérdezte Kondor Géza, Révfülöp polgármestere, mikor az Aranyhíd Barátságnapon a szembe szomszéd küldöttsége élén partra szállt Bogláron.  Valóban, többen érkeztek, mint ahányan várták őket, és így volt ez tavaly is, amikor maroknyi boglárit vártak Révfülöpön a vendégszerető házigazdák. Persze, mondhatnánk azt is, hogy a Barátságnap egy speciális rendezvény, a nyugdíjasok bulija, míg a bogláriak inkább az aktív programokat kedvelik. Az ilyen barátság izé csak egy szűk réteget érint…

Amúgy, ezt a szűk réteg kifejezést gyakran olvasom Facebook posztokban. Tavaly több hozzászóló szerint is azért nem lehetett látni boglárit a Babel Sound színvonalas koncertjein, mert azok rétegprogramok voltak. Az a gondolat pedig, hogy a látványos, szép hölgyeket felsorakoztató hastánc előadáson miért csak 5-6 helybelit tudtam összeszámolni, messzire vezetne, ha csak a rétegműfajban, mint közönség visszatartó erőben gondolkodunk. Mert ugye, azt még sem gondolnám, hogy a boglári férfiak között ennyire szűk réteget érdekelnek a női bájak!

De térjünk vissza az Aranyhíd Barátságnapra, amin a révfülöpi vendégeket végül az éppen a városunkban zajló Méta Fesztiválra vitték el a szervezők! A gála műsorban több száz gyermek ropta a táncot, a lelátón pedig többen ültek Révfülöpről, mint Balatonboglárról. Azt megint csak nem gondolnám, hogy a bogláriak nem tudtak a rendezvényről, mert akinek 21 év alatt nem át az üzenet, hogy ez az ország egyik legszínvonalasabb népművészeti programja, ami ráadásul mindig pünkösdkor van, az nem ebben a városban él, hanem egy zárt burokban.

Én jött-ment vagyok Balatonbogláron. 2005-ben költöztem ide, részben munka, részben a családi kötődések miatt. De a mai napig ámulattal tölt el, hogy ezen a kicsi településen milyen színvonalas, változatos és gazdag kulturális élet van. Tisztelettel vagyok ezen programok, események szervezői felé, akik sokszor évtizedek óta fordítanak temérdek energiát olyan programok szervezésébe, melyen sokszor többen vannak a szomszédos településekről érkezők, mint a helybeliek.

Ha ezen gondolkodom, gyakran eszembe jutnak Jézus szavai, amikor az őt kritizáló farizeusoknak ezt mondta: „Mihez hasonlítsam azért e nemzetségnek embereit? és mihez hasonlók? Hasonlók a piacon ülő gyermekekhez, kik egymásnak kiáltanak, és ezt mondják: Sípoltunk néktek, és nem táncoltatok; siralmas énekeket énekeltünk néktek, és nem sírtatok.” (Lukács 7:31-32.)

Így van ez minden programnál, hiszen mindegyikre lehet azt mondani, hogy ez csak egy szűk rétegnek szól, ha pedig mégis érdekelné, akkor éppen nem ért rá. Arra ugye nem hivatkozhat senki, hogy nem volt rá pénze, mert a legtöbb rendezvény ingyenes… Ráadásul, ott vannak az olyan kellemetlen kérdések is, hogy miért nem lehet -egy pár kivételtől eltekintve- a helyi, magát értelmiséginek tartó embereket látni a kulturális rendezvényeken, vagy miért mindig csak ugyanaz a pár képviselő jelenik meg az eseményeken?

Mi magyarok szeretünk nagyjainknak, a kimagasló teljesítmények nyújtóinak elismerést adni, de sokszor csak haláluk után. Legtöbbjük, míg élt, csak kritikát, becsmérlést, vagy éppen közönyt kapott jutalmul. Azoknak, akik most élnek közöttünk és tesznek közös dolgainkért, kultúránkért, közösségünkért, úgy tudunk elismerést adni, ha megtiszteljük őket jó szóval, jelenlétünkkel, mosolyunkkal vagy éppen kezünk ritmusos összeütésével. Higgyék el, nem is várnak többet!

Ráadásul, ettől mi nézők, a programok fogyasztói is gazdagabbak leszünk, hiszen a valódi közösség ilyen megélése ezerszer többet ad, mint otthon meredt tekintettel ülni a tévé, vagy a számítógép előtt. A programok lájkolása ugyanis, sem értékben, sem élményben nem egyenértékű a részvétellel.

Legyen idén ön is annak a szűk rétegnek a tagja, aki még vevő a kultúrára, emberi kapcsolatokra, a valódi életre! Mert idő mindig arra van, amire szánunk…

 

Szentes László
felelős szerkesztő


2017. Június 17 20:20:54./